Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tanulnivaló a barokk-ról 1

2009.10.13

A BAROKK

 

A "BAROKK" SZÓ JELENTÉSE

A stílusmegjelölések rendszerint gúnyos vagy rosszalló mellékértelmet tartalmaznak, mert egy-egy kor túlhaladott elveire, elavultnak ható művészetére utalva születtek meg. Az utókor értetlenül vagy ellenségesen tekintett az elődök "tudatlanságára", "szeszélyességére", műalkotásaik "kezdetlegességére", barbárságára". A "barokk" megjelölést is így alkalmazták a XVIII. század végén a XVII-XVIII. század stílusára: a klasszicizmus szemszögéből nézve Borromini és Guarini korát "a különlegesség" felső fokának, a "nevetségesség" csúcspontjának látta a korabeli kritikus.
A "barokk" kifejezés eredete máig vitatott; valószínűleg a portugál barrucával (szabálytalan formájú gyöngy) és az olasz baroccóval (szabálytalan, nyakatekert következtetés) áll összefüggésben. Már a XVI. században ismerték, majd a 'XVII-XVIII. században melléknévként meglehetősen széles körben használták. Jelentéséhez mindig a "szabálytalan", "szokatlan", "érthetetlen", "bizarr", "értelmetlen" fogalmak tapadtak, s így került be a korabeli enciklopédiákba, szótárakba, kritikákba is.
A "barokk" szó eredetének, egykori értelmének kutatása azonban nem visz közelebb a stíluskorszak lényegének megismeréséhez - azt csak a műalkotások és az elméleti írások világíthatják meg.

Magyarország a XVII. század végétől - Buda visszafoglalása és a törökök kiszorítása után - a Habsburg birodalom alárendelt tartománya. A polgári fejlődés kibontakozását, amelyet a Mátyás-kori kezdetek után a török hódoltság megakasztott, most a gazdasági elnyomás gátolta. A birodalom érdekeit szolgáló kizsákmányolás, a németesítő politika és az ellenreformációs egyház erőszakos térítő munkája a XVIII. század elején a nemzeti függetlenségért vívott Rákóczi felkeléshez vezetett. Leverése után az ország gyarmati sorba süllyedt.

 A barokk a reneszánsz után következő stílustörténeti korszak és korstílus, amely kb. 1600-tól kb. 1750-ig tartott, és melyre bonyolult minták, gazdag díszítés, monumentalitás jellemző. Közvetlenül a manierizmusból fejlődött ki. A barokk késői ága a copf, ill. rokokó stílus. A barokkot követő korstílus a klasszicizmus.

A barokk szó az olasz barocco szóból ered, ami nyakatekert okoskodást jelent. Ez a barokkra jellemző túldíszítettségre és formai bravúrosságra utal.

Barokk egy hatalmas világnézeti ébredés a reneszánsz után. Barokk a Teremtés tökéletességének vallásos emberi megfelelője. Innét ered a minden részlet kidolgozására kiterjedő emberi erőfeszítés, amelynek eredménye a barokk stílus.

A barokkról

A barokk kor a humanizmus és a felvilágosodás közötti kor, az ellenreformáció és az abszolutisztikus királyságok kialakításának ideje.

Reneszánsz hozzájárult a reformáció kirobbanásához, míg a reformáció hitvitái mind a katolikus, mind a protestáns vonalon egy nagy hitbéli ébredési hullámhoz vezetett.

Keresztyén ébredés velejárója annak széleskörű felismerése, hogy a világ hétköznapi bajai szükségszerű kapcsolatban állnak az alapvető bűnnel, a Teremtőtől való humanista elfordultsággal (ez utóbbi középpontjában az ember áll a Teremtője helyett). Barokk tökéletességi erőfeszítés ellenére ezen bűntől és következményeitől nem lehet tökéletesen megszabadulni az evilági élteben, és így az emberi erőfeszítés ellenére a Teremtő kegyelmessége jelenti a fő reményt.

Nem mindenki értette mindezt meg, így számtalan helyen előfordul, hogy az evilági létezés csak álom (holott akkoriban is véres realitás volt, mint azóta is a történelem során), és az élet csak a túlvilágon kezdődik (ez viszont pontosabban úgy lenne, hogy a bűnös ó-ember halálával és új-emberré születésével megy át a hívő az eleve halára ítéltségből az élet reménységébe, és ezen átmenet nem azonos a test biológiai halálával). Többek szerint ezt hangsúlyozza például Calderón: Az élet álom, illetve Lope de Vega: Kertész kutyája című műve. Gyakoriak még a történelmi példák, például Zrínyi: Szigeti veszedelem.

Egészen a 19. századig nem ismerték el külön irányzatnak. A „rehabilitációt” Heinrich Wölfflin vitte végbe, amikor is barokk műveket (elsősorban képzőművészeti alkotásokat) tanulmányozott. A következő következtetéseket vonta le:

  • Míg a reneszánsz alkotások „zártak”, addig a barokk kor alkotásai „nyitottak”
  • Az alakzatok egymáshoz képesti elrendezése is más: amíg reneszánsznál egymás mellé rendelés és szimmetria, addig a barokknál alá-fölé rendelés figyelhető meg
  • A reneszánsz egy nézőpontot alkalmazott, a barokk többet (nézőpontváltás)
  • A reneszánsz alkotások felületi alkotások, a barokkban a mélység-magasság figyelhető meg
  • A reneszánsz művek statikusak, ellentétben a barokk mozgalmasságával.

Ezen eltérésekre hivatkozva mondta ki Wölflin, hogy a barokk igenis autonóm korstílus.

Az ellenreformáció korstílusa

A barokk eszmei háttere egyértelműen a sok támadást és kritikát átélt katolikus egyház által indított ellenreformáció/katolikus megújulás volt. A barokkot mégsem lehet kizárólagosan a katolikus egyházzal összekötni, ezt az is mutatja, hogy a zenei barokkot 1750-ig, Johann Sebastian Bach haláláig számoljuk. Bach protestáns volt, közelebbről lutheránus, és a zenetörténet talán legnagyobb befolyású zeneköltőjét sokszor nevezik az ötödik evangélistának is, mert egyházi művei olyan erővel közvetítik az evangéliumot.

A római katolikus egyház fő célja a reneszánsz alatt, a reformáció következtében elvesztett hívek visszaszerzése, illetve hívei hitükben való megerősítése volt, melyet többféle eszközzel próbált meg elérni: néha már-már mértéktelennek tűnő túlzásokkal a művészetben (a barokk templomok pompája és bonyolult díszítése, monumentális zenei és irodalmi művek, valamint festmények), illetve az egyházi fegyelem megszilárdításával, a teológiai képzés felfejlesztésével és támogatásával. Mivel az egyházi zűrzavart gyakran a világi hatalmak is kihasználták, sok esetben politikai vagy pénzügyi ráhatással sikerült visszaszerezni a magas rangú híveket.

Teológiai és hatalmi szempontból jelentős volt a Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rend. A hatalmas műveltségű, szigorú szabályzatnak engedelmeskedő tagjai (például Richelieu, Mazarin, Pázmány Péter) fontos állami és egyházi tisztségeket láttak el, ezzel is erősítve a római katolikus egyház hatalmát és befolyását. A jezsuiták emellett a gyarmatokon is óriási munkát végeztek misszionáriusokként – nem utolsósorban nekik köszönhető, hogy Latin-Amerikában ma is uralkodó vallás a római katolikus.

 

A barokk stílusjegyei

Bár szintúgy Itáliából indult, a barokk a reneszánsznak szinte pont az ellenkezője volt, hiszen míg a reneszánszra a kiegyensúlyozott, emberléptékű harmónia volt a jellemző, addig a barokk igyekezett ettől eltávolodni. Stílusjegyei azonban a reneszánszból származnak, azok továbbfejlesztései. Másfelől erős túlzás lenne azt mondani, hogy a barokk eltávolodott a kiegyensúlyozott, emberléptékű harmóniától. Reneszánsztól is inkább a részletek kidolgozottságában lépett tovább. Innét származik az, hogy a tökéletesre, a nagyon kidolgozottra angolul is és magyarul is azt mondjuk, hogy barokk.

Főbb stílusjegyei:

  • mozgalmasság, dinamizmus
  • monumentalizmus
  • heroizmus
  • patetizmus
  • conceto (meglepetés), az illúzió valóságként való beállítása
  • dekorativitás
  • titokzatosság
  • misztika
  • komplexitás,bonyolultság
  • erős kontrasztok
  • látványosság
  • bonyolult,túldíszített formák

Az építészetben

Bernini: Szent Péter tér

A barokk építészet legfőbb alkotásai egyértelműen a templomok: ezek a monumentális építmények rendkívüli díszítettségükkel, aranyozásaikkal, márványdíszeikkel az egyszerű hívőket voltak hivatottak elkápráztatni és ráébreszteni a római katolikus Anyaszentegyház hatalmára és nagyságára.

A barokk építészet egyik alapmotívuma a csigavonal volt, amely elsőként a Vignola által tervezett Il Gesu templomban (Róma) vált uralkodóvá. Az addigi geometrikus formák helyett bonyolultabb, hajlított alakzatok jönnek létre, mind az alaprajzok, mind a homlokzatok, mind az épületbelsők kialakításánál, így is transzcendenssé, mozgalmassá téve az építményeket.

A barokk építészek gyakran éltek az illúziókeltés módszereivel: díszítményeikkel, festményeikkel sokszor megnövelték a teret. Ilyen megoldás például a templomok homlokzatának volutája, mely a tornyot köti össze hullámvonalban a főhajó teljes szélességével, hogy úgy tűnjön, mögötte is tart az épület. A világi épületek (paloták) esetében gyakran találkozhatunk mennyezetre festett kupolabelsővel, noha toronnyal nem; ugyanilyen szerepet töltenek be a különböző kastélyok tükörtermei, melyek bizonytalanná teszik az embert.

A barokk építészet általános jellemzése

Építészeti feladatok

A barokk korában az építészet legjelentősebb feladatai az ellenreformációs egyház templomai, a királyi és a fejedelmi kastélyok, valamint a főúri megbízók és a vagyonos polgárok városi palotái. A stílus azonban széles körben elterjedt, tekintélyes számban épültek a nagy alkotások hatását tükröző polgári lakóházak is.
Az előző korok gyakorlatához mérten lényegesen megnő a városépítészet jelentősége. Oroszországban Nagy Péter idején egységes terv szerint új főváros épült (Szentpétervár, a mai Leningrád), Rómában sugárutak megnyitásával a véletlenszerűen nőtt középkori várost rendezték. Egész városrészek képét átformáló nagyszabású együttesek, városi terek keletkeztek. Ekkor alakult ki s vált számottevő művészi feladattá a kertépítés. A francia kastélyok körül - s azok mintájára Európa-szerte mindenütt - architektonikus rendben szervezett hatalmas parkokat telepítettek.
A dráma- és operairodalom fellendülését követve eleinte főként Itáliában, majd máshol is számos színház épült. Kialakult az a jellegzetes megoldás, amelyben - az addig lépcsőzetesen emelkedő nézőteret helyettesítve - a patkó alakú földszintet több emelt sorban páholyok veszik körül. Az összetettebbé vált társadalmi igények szolgálatában kifejlődött a kórházak, iskolák és könyvtárak korra jellemző típusa.
A haditechnika és a hadszervezet változásának megfelelően korszerűsödött a katonai építészet. Az állandó zsoldosseregek elszállásolására nagyméretű kaszárnyák, az elaggott vagy megrokkant katonák számára invalidus-otthonok épültek. Tovább fejlődött a reneszánsz idején kialakult új-olasz erődrendszer. A katonai építészetben az itáliai hadmérnökök helyét a franciák vették át. A legnevesebb erődépítő mester a XVII. században, a francia Vauban.

 

Téralakítás

Ha egy barokk épületen végigmegyünk, váratlan feltárulásokkal, meglepő, dinamikus hatású terek bontakoznak ki előttünk. A barokk építészet az axis mentén szervezett terek csoportját egy hangsúlyos, a haladás célját kijelölő, uralkodó térmotívumnak rendeli alá. Az önállóságuktól megfosztott mellékterek feladata a hatás fokozása és a főélmény hangulati előkészítése.
A téralakítás barokkra jellemző módszere tehát a különböző értékű, rangsorolt terek egymás alá, ill. fölé rendelése. A hosszirányú templomoknál ez a kupolatér kiemelésében, a többi térrésznél erősebb megvilágításában és gazdagabb kiképzésében jelentkezik. A palotáknál és kastélyoknál a tengely mentén egymást követő terek kapcsolatában. Jellemző megoldás a tereket, a szalonok sorát egy tengelyre felfűző enfilade, amelynél az ajtók egyvonalban nyílnak s egész terem-soron engednek áttekintést.
A barokk palota térsorának egyik legfontosabb eleme a belépőt fogadó tágas előcsarnok, amelyből ünnepélyes hatású - általában többkarú - lépcső vezet fel az épület középtengelyében elhelyezett első emeleti díszterembe. Ehhez csatlakoznak kétoldalról enfiladeként a szalonok. Ez a hangsúlyos színt az ún. piano nobile (olasz kifejezés, a jelentése: nemes emelet). A paloták és a kastélyok dísztereinek jellegzetesen barokk típusa a francia építészetben kifejlődő, folyosószerűen elnyújtott galéria.
A templomépítészetben a leggyakoribb a római II. Gesu mintáját követő hosszirányú térelrendezés. Mellette azonban igen jelentősek a központos térszervezetek is. Az itáliai barokk legsajátosabb, a fejlődést döntően meghatározó nagy alkotásai többségükben centrális terek. Alaprajzukra általában jellemző az ívesen hajlított vagy ellentétes ívekből összemetsződő, bonyolult kontúrvonal, továbbá az elliptikus forma gyakori alkalmazása.
A városi tér a barokkban mindig valamilyen - hangsúlyos épület előtere. Axiálisan vezet rá a végpontjában elhelyezkedő, a haladás irányát megszabó célra.

 

A barokk építészet emlékei

A barokk építészet a XVI. század végén Itáliában alakult ki, onnan terjedt át a következő század folyamán Európa többi országára. Kiteljesedésének nagy korszaka Itáliában XVII. század utolsó negyedéig, Franciaországban a XVIII. század kezdetéig tartott. Német területen, a Habsburg monarchia országaiban és Oroszországban a stílus virágkora a XVIII. század első felére esik. Nem mindenütt tudott gyökeret ereszteni. Anglia pl. nem fogadta be, ott a barokk idején is a klasszikus hangvételű palladiánus irányzat volt az uralkodó. (Az Ibériai félsziget országaiban, valamint Közép- és Dél-Amerika spanyol, ill. portugál fennhatóság alatt álló területein a stílus különleges, a díszítésben szinte tobzódó, sajátos helyi változatai alakultak ki.)
A felvirágzás után fokozatos szigorodást hozó átmeneti korszak következett, a klasszicizáló későbarokk kora, mely a XVIII. század végén a klasszicizmusba torkollott.

 

A szobrászatban

Bernini: Szent Teréz extázisa

A reneszánsz racionalizmusával, békés kiegyensúlyozottságával, emberléptékűségével szemben a barokk idején szélsőséges, patetikus, nem egyszer földöntúli emberi érzelmek hangsúlyos ábrázolása válik jellemzővé. A barokk szobrok mozgalmasak, diszharmónikusak, gyakran kihasználják a fény-árnyék hatások nyújtotta illúziókeltési lehetőségeket.

Mind az építészetben, mind a szobrászatban kiemelkedő alkotó volt a nápolyi születésű Giovanni Lorenzo Bernini. Mecénása, Maffeo Barberini bíboros később VIII. Urbán néven elnyerte a pápai tiarát, és pártfogoltja az újjáépülő Vatikánban kapott munkát. Bernini talán leghíresebb épületegyüttese a római Szent Péter-bazilika kolonádja (itt is megjelenik az illúziókeltés szándéka: a kettős oszlopsor bizonyos pontokról szemlélve egyesnek tűnik), de szintén ő tervezte Szent Péter trónusát és a főoltár feletti baldachint. Legismertebb szobra a Szent Teréz extázisa címet viseli, ám azt kevesen tudják, hogy ez egy szoborcsoport része. Az istenélményt már-már testi kéjként ábrázoló szobrot egy titkos ablakból érkező fény világítja meg, és teszi még csodálatosabbá.

A festészetben

A barokk festészet az időben lejátszódó cselekményt, a történést akarta bemutatni, még akkor is, ha portrészerűen csak egyetlen alakot, tárgyat, tájat ábrázolt. A térben szabadon áramló, lendületes vonalvezetést kedvelte. Megmozgatta a formát s ennek érdekében előszeretettel aknázta ki a fény és az árnyék festői ellentétét. A korabeli festők a legjelentősebb megbízásokat főúri (nem egyszer királyi) megrendelőktől és a megújuló katolikus egyháztól kapták. Elvárás volt, hogy a festmény a képzeletet megragadó, látványos elemekkel fokozza a hatást, ami eléggé meghatározta a témát és az alkotó módszereit. A festők (a többi művészeti ág alkotóihoz hasonlóan) gyakran folyamodtak az illuzionisztikus megformálás eszközeihez.

Peter Paul Rubens: Phaeton bukása; olajfestmény

A festészet fő témái bibliai és mitológiai jelenetek, gazdagon díszített főúri portrék, csendéletek (újdonság a festészetben), táj- és zsánerképek.

Jellemzői:

  • gazdag, élénk színvilág
  • fény-árnyék hatások maximális kifejező erejének felhasználása
  • mozgásban való ábrázolás, dinamizmus
  • perspektíva-játékok
  • kidolgozott részletek (például ruhák redőzete, mellékalakok, háttér, fénysugarak)
  • érzelmek eltúlzott, patetikus ábrázolása (fontosak az arckifejezések)
  • pompa és színpadiasság, az alakok eltúlzott pózai
  • alakok és alakcsoportok bonyolult összefonódása

A barokk festészet elsősorban Itáliában (Caravaggio), Spanyolországban (Velázquez, El Greco, Murillo), a Németalföldön és Flandriában (Vermeer, Rubens, Rembrandt) ért el nagy jelentőséget, bár egész Európában éreztette hatását. A legismertebb barokk stílusú magyar festő Mányoki Ádám, II. Rákóczi Ferenc portréjának megalkotója.

A zenében

Bővebben: Barokk zene

Johann Sebastian Bach BWV 1001-es számot viselő hegedű-szólószonátájának kézirata

A zenei barokkot kb. 1608-tól, az első opera (szerzője: Claudio Monteverdi) megszületésétől 1750-ig, Johann Sebastian Bach haláláig számoljuk. Ez volt az a kor, ahol az ember teljes mértékben hitt a zene boldogító hatásában.

Míg a reneszánszban a hangszeres zenét csak vokális művek, vagy táncok kíséretére használták, addig a barokkban már kialakult a hangszereket a középpontba állító zene. Megjelent a hangszerelés: a zeneszerző pontosan leírta, hogy melyik szólamot melyik hangszer játssza. Így alakult ki a zenekar (a barokkban nagyrészt ez a vonószenekarral volt megegyező), ahol egy szólamot többen játszanak, illetve itt szeparálódtak a magas- és mélyvonós hangszerek kezdetben 5, majd 4 szólamba (első és második hegedű, brácsa, gordonka, az 5. meg a második brácsa, vagy a tenorbrácsa volt).

A barokk zene meghatározó része a folyamatos vagy másnéven generálbasszus, szakszóval Basso Continuo (röviden continuo). A continuo szólamban – a nevéből adódóan – mély hangfekvésű (mély hangfekvést is tudó) hangszerek – mint a csembaló, az orgona, a lant vagy a fagott – foglaltak helyet. Szintén a neve jelzi, hogy folyamatosan jelen volt, nagyon ritkák voltak az olyan pillanatok, amikor nem szerepelt. A késő barokkban a continuót próbálták kiiktatni a zenéből, és végül is ennek köszönhetően alakulhatott ki a következő stílus.

Barokkra ezen kívül jellemző a teraszos vagy lépcsőzetes dinamika; vagyis nem fokozatos halkítás/hangosítás (crescendo/decrescendo) történik, hanem mindez pillanatok alatt megtörténik.

Kedvelt volt még a szekvencia, ami az takarja, hogy egy rövid zenei motívum többször ismétlődik, egy hanggal feljebb vagy lejjebb.

A barokk kor elején Firenzében a művészetpártoló Camerata Társulata az énekes zenében új mozgalmat indított el, melynek lényege az volt, hogy a vokális darabok az érzelem ábrázolására törekedjenek, minél érthetőbb szöveggel. Evvel a szöveg- és érzelemcentrikus gondolattal az opera létrejöttét segítették. Mintának a görög drámák hangszerrel kísért részeit, a monódiát választották. Ebből alakult ki később a recitativo és a bel canto (szép éneklés) műfaja, és ezeknek a zárt áriákkal való találkozásából az oratórium, opera és kantáta.

Ez a jelenség más területekre is hatott, így a hangszeres zenére is: ez idő tájban alakult ki a versenymű, vagyis a concerto. Itt a szólóhangszer felelget (koncertál), versenyez a zenekarral. Ez az alapja a concerto grossonak is; itt egy hangszercsoport versenyez a zenekarral.

A barokk a vonós hangszerekre írt művek virágkora. Ekkorra fejlődtek ki a vonós hangszerek, amelyek kisebb-nagyobb változtatásokat leszámítva teljesen megegyeznek a mai változatokkal. A fafúvós zene is jelen van, de kisebb mértékben (főleg oboára, blockflötére (a fuvola elődje), fagottra és trombitára írtak darabokat).

Egyházi ábrázolások a század második felében

A barokk művészet társadalmi szerepének megfelelően a szobrászatban is azok a témák jutottak túlsúlyra, amelyek a kegyeletet, a hit erejét fokozták, diadalát hirdették. Az egyházi épületek külsején - fülkékben, oromzatokban igen sok szobrászi alkotás kapott helyet, de még fontosabb szerephez jutottak a belsőkben. A XVII. században a fő- és mellékoltárok, a szentély és a kápolnák díszítésében egyre jelentősebb feladatot kapott a szobrász.
A reneszánsz oltár nyugodt arányaival, építészeti elemeinek túlsúlyával, aprólékosan finom díszítményeivel szemben a barokk oltárok mindenekelőtt mozgással teli, monumentális hatású alkotások. A hatalmas oszlopok - melyek kettőzve vagy hármasával állnak egymás mellett vagy előtt - csavarodó törzseikkel, a meg-megtörő gerendázatok hullámzó vonalaikkal, a mindent átszövő ornamensek (inda, akantusz, gyümölcs- vagy virágfüzér) gazdagságukkal mozgalmas, díszes keretet alkotnak a szobordísz számára. Az oltárépítmény nyitottabb, mint korábban volt: a szobroknak nem csupán hely jut az oszlopközökben, hanem cselekvésük számára színtér is kialakul.

Egyházi festészet

Mennyezetképek

Annibale Carracci mennyezetképe csak az első lépést jelentette abban a folyamatban, amelynek során a festett díszítmények egységes, a néző reális terének folytatását képező, azt kibővítő látszatteret teremtettek. A fejlődés következő szakaszában Giovanni Lar francóé (1582-1647) az érdem az érett barokk művészet formanyelvének kialakításában. Fő műve, a Sant'Andrea della Valle templom kupolafreskója ("Mária mennybemenetele", 1625-28). A félgömb alakú falfelületen a feltáruló mennybolt képe bontakozik ki. A valódi fényt bebocsátó lanterna egyúttal a festett fény forrása is, ahol Krisztus alakja is látható, és ez a kompozíció eszmei középpontja. Körötte, koncentrikus körökben, a felhőkön trónolnak az égiek, és ide jut fel kitárt karokkal Mária. A művész számít arra, hogy a néző távolról tekint fel a jelenetre, s alakjait alulnézetből, erős rövidülésben, megtévesztően hiteles térillúziót keltve ábrázolja. Nem a szegély körül, dekoratívan csoportosítja a figurákat, hanem valódi, felfelé áramló, kavargó mozgást sejtet. A dinamikus, mozgalmas kompozíció, az erős fényeffektusok, a csavarodó, egymásba olvadó formák elemi erővel hatnak.

 

Táblaképfestészet

Annibale Carracci reformtörekvései a táblaképfestészet műfajában ugyanúgy kiérlelődtek, mint a Galleria Farnese freskóin. Oltárképein az érett reneszánsz stílusához, kompozíciós formáihoz igazodik. Alakjainak komoly méltósága, nyugodt, áttekinthető elrendezése a manierizmus után mély szemléleti változást tükröz. A manierista festmények bonyolult felépítése, túlzott intellektualizmusa megzavarta a hivőt, akadályozta teljes odaadását, kegyeletét. A Carracci-iskola ezért hangsúlyozta az egyszerűséget, a közérthetőséget. A vallásos ábrázolásokon az ideális, tökéletes, szinte személytelen lények a drámai pillanatokban a görög tragédiák szereplőiként nemes gesztussal, méltósággal teli párbeszédekben fejezik ki érzelmeiket. Caravaggio hétköznapi típusaival szemben a választékos szépség, báj jellemzi szentjeit. A hivő számára a földi és a természetfeletti között nincs különbség, s a közvetlenül, meleg érzelmekkel, egyszerű hangon szóló oltárkép megindítja érzelmeit. Annibale idealizmusa nem szakad el teljesen a valóságtól. Hatása éppen azzal magyarázható, hogy reális részletekkel, megfigyeléssel, természettanulmányokkal teszi hihetővé elvont eszményeit. Súlyos, biztos formái, modell alapján készített rajzai mutatják, hogy ideálját a természettel összhangban alakította ki.

Egyházi és világi témák: Rubens és Rembrandt festészete

A festőművészet legnagyobbjainak műveit lehetetlen festői témák szerint elkülönítve vizsgálni. Nem a művészet egy-egy ágára specializálódó mesteremberek ők, hanem egyetemes, a kor minden műfajának festői problémái iránt érzékeny tehetségek. Megoldásaik, eredményeik túlmutatnak a maguk korán, nagyobb összefüggésekbe illeszkednek, általánosabb érvényűek, mint a kortársak alkotásai. Az elmondottak fokozottan érvényesek a XVII. század két zseniális festőjére, Peter Paul Rubensre (1577-1640) és Rembrandt Harmensz van Rijnre (1606-1669). Mindketten sokoldalúak voltak: szinte valamennyi festői műfajban alkottak.

Rubens: Medici Maria partra szállása Marseilles-ben (részlet).
Ezen részlet sziréneket és tritonokat, mitológiai tengeri lények csoportját mutatja be. Medici Mária, IV. Henrik özvegye, 1622-ben képsorozatot rendelt a festőtől a Luxemburg palota számára. Rubens 1625-ben készült el a munkával; ma az együttes a Louvre-ban található. A királyi pár magasztalására szolgáló, nagyszerű képsort a XVII. századi dekoratív festészet legnagyobb remekeként tartják számon.
Történelem és mitológia fonódik össze benne, allegorikus utalásokkal.

Elmélkedő tudós (Párizs, Louvre); Rembrandtnak ez a titokzatos festménye talán egy bibliai elbeszélésre utal. Az öreg férfi, akit eleinte valamelyik szentnek véltek, mintha a bölcsesség megtestesítoje volna.

 

 

 

A két művész együttes tárgyalását, sőt bizonyos fokú szembeállítását még egy körülmény indokolja. Mindketten Németalföldön tevékenykedtek, abban a térségben, amely csak kevéssel korábban vált ketté, két etnikailag nagyjából egységes, de társadalmilag, vallásilag különböző "országgá". Rubens és Rembrandt művészetének, pályafutásának alakulásán tehát lemérhetjük, hogyan befolyásolta e két eltérő jellegű társadalmi környezet művészetük fejlődését. Természetesen nem jutunk el végleges magyarázatokig, a két alkotó művészetének "kulcsáig", de fontos, általános érvényű jelenségeket tanulmányozhatunk.
Rubens a déli, katolikus, spanyol uralom alá tartozó tartományban működött. Az abszolutisztikus hatalom, az ellenreformációban győztes egyház meghatározta megbízásainak jellegét, mondanivalóját, a feldolgozandó témát. Dinamikus, szenzualista, reprezentatív művészete szorosan összefügg a társadalom felépítésével, ideológiájával. Igaz, megbízói között sok a gazdag polgár, de azok mentalitása, világnézete más, mint a holland középosztályé. A céhek nem csoportportrékat rendelnek, mint északon, hanem kápolnákba oltárképeket, vallásos témájú festményeket. Hollandiában, ahol Rembrandt élt, győzött a függetlenségi mozgalom, diadalmaskodott a reformáció. Jellegzetesen polgári társadalom alakult ki, ennek megfelelő kultúrával, a polgárság volt tehát a művészet megrendelője, "fogyasztója". A későbbiekben még részletesebben elemezzük a középréteg művészeti nézeteit és az azok hatására kialakuló holland festészet sajátosságait. E helyen csak arra mutatunk rá, hogy a protestáns polgári szemlélet Rembrandt művészetét is determinálta - témaválasztását, feldolgozásmódját (egészen a késői, egyéni hangú művekig), társadalmi helyzetét, festői problémáit.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.